(Magyarország, XIX. sz.)
Itt jönnek a romantika bölcsei:
Vörösmarty, Jókai és Kölcsey, etc...
Kecskeméten született,
Sorra írt színműveket,
Hátra volt még egy aktus:
Elvitte egy infarktus.
(Katona József. 1830.)
Kazinczy után vezér,
Tisztelték nagyon ezér’.
Mikor meghalt urasága,
Lett neki egy Társasága.
(Kisfaludy Károly. 1830.)
Törékeny volt és beteges,
Jó ember és igen szerény,
Versei száma nem tetemes.
Temették Szatmárcsekén.
(Kölcsey Ferenc. 1838.)
Szerette nagyon a Rózát,
Egyaránt a verset, prózát.
Harcolt Bonaparte ellen,
A stílusa: szív és kellem.
(Kisfaludy Sándor. 1944.)
Nem bántja már az „Egy gondolat…”,
Utolsó perce de ronda lett!
Tölgyfa, kőszirt, gyertyaszál?
A szívében dzsida áll.
(Petőfi Sándor. 1849.)
Hamar elég lett a jóból:
Bot levék a nyűtt vonóból.
Ötvenöt mikor kitelt,
Nem kapott többé hitelt.
(Vörösmarty Mihály. 1855.)
Lucifer, Ádám és Éva –
Színházakban ma is téma.
Jeles költő e korban.
(Kiszenvedett vízkórban.)
(Madách Imre. 1864.)
Megverselte sok-sok éve:
Magyarból lesz oldott kéve –
Melynek oka gaz árulás.
(Elvitte őt szívtágulás.)
(Tompa Mihály. 1868.)
Letette végleg a lantot,
Balladát nem ír alant ott.
„Mért hallgat, mondja, Sire,
Mint megannyi puszta sír?”
(Arany János. 1882.)
Nem mesél már Jókai?
Megvannak jó okai.
Végrendelve kérte ő:
Tetemét ne fedje kő.
(Jókai Mór. 1904.)
