Fogarasy Attila Künikosz versei

 

kiszámoló

egy-két: az a szép

bizsereg az öröklét

há-négy: hová mégy

mindhalálig halott légy

öt-hat: oszolhat

harangszóval hív a pap

hét-nyolc: nekem nyóc

kicsi kaszás takonypóc

kilenc-tíz és tizenegy:

közel a Koponya-hegy

tizenkettő: vége már

előre fut a halál

 

A Nyugat halálai

Nem volt se lusta, se nyafka,

Csak boldogtalan a Kaffka.

Színekről már nem danol:

Elvitte őt a spanyol.

(Kaffka Margit. 1918.)

Őrző volt egy ronda korban,

S porrá lett alant a porban.

Szent Mihály útján suhant:

Altatja s befedi hant…

(Ady Endre. 1919.)

Szerette nagyon az életet,

S vett a Léthéhez bérletet:

Meghótt Tóth Árpi, szegény,

Létére nem volt igény.

 (Tóth Árpád. 1928.)

           

A szájában obulus:

Megölte magát Gyulus,

Anna örök, de nem ő,

Tanú rá a temető.

(Juhász Gyula. 1936.)

Isa pur lett Kosztolányi –

Maradt belőle jottányi?

Ágytálra nem vágyik ő,

S nem várja az ágyikó,

(Kosztolányi Dezső. 1937.)

Csillagot bámul a bandzsa?

A vers is pimf s halandzsa.

Tar koponyája körül

Hulltának féreg örül.

(Karinthy Frigyes. 1938.)

Mindenki tisztelte elméjét,

Míg a rák megrágta gégéjét.

Nem óvta őt Szent Balázs,

Vége már, nincs apanázs.

(Babits Mihály. 1941.)

Elenyészett Túri Dani,

Róla többet nem hallani.

Meglett-e a hét krajcár?

Obulus a neve már.

(Móricz Zsigmond. 1942.)

Megölték őt, ki csak költött,

Szavakat egymásba öltött.

„Hagyjuk a gyilkolást abba!” –

Üvölti fülünkbe Abda.

(Radnóti Miklós. 1944.)

Lóci felnőtt, óriás,

Büszke is rá, nem vitás.

Koporsója ki-be dűl,

Rajta tücsök hegedül.

(Szabó Lőrinc. 1957.)

Nem kell neki kamásli:

Meghalt szegény Tamási,

Székelységnek alfája.

Elfogyott az ölfája.

(Tamási Áron, 1966.)

Tengerészsapkája árva,

Testének nagy része lárva.

Nem mond már „Egy mondat”-ot,

Ennél több nem adatott.

 (Illyés Gyula. 1983.)

Elmúltak minden nyűgei:

Meghalt Sanyi Panyigai.

Most már a holdban csónakoz’,

Sírján rongyszőnyeg szakadoz’.

(Weöres Sándor. 1989.)

 

 

A romantika halálai

(Magyarország, XIX. sz.)

Itt jönnek a romantika bölcsei:

Vörösmarty, Jókai és Kölcsey, etc...

Kecskeméten született,

Sorra írt színműveket,

Hátra volt még egy aktus:

Elvitte egy infarktus.

(Katona József. 1830.)

Kazinczy után vezér,

Tisztelték nagyon ezér’.

Mikor meghalt urasága,

Lett neki egy Társasága.

(Kisfaludy Károly. 1830.)

Törékeny volt és beteges,

Jó ember és igen szerény,

Versei száma nem tetemes.

Temették Szatmárcsekén.

(Kölcsey Ferenc. 1838.)

Szerette nagyon a Rózát,

Egyaránt a verset, prózát.

Harcolt Bonaparte ellen,

A stílusa: szív és kellem.

(Kisfaludy Sándor. 1944.)

Nem bántja már az „Egy gondolat…”,

Utolsó perce de ronda lett!

Tölgyfa, kőszirt, gyertyaszál?

A szívében dzsida áll.

(Petőfi Sándor. 1849.)

Hamar elég lett a jóból:

Bot levék a nyűtt vonóból.

Ötvenöt mikor kitelt,

Nem kapott többé hitelt.

(Vörösmarty Mihály. 1855.)

Lucifer, Ádám és Éva –

Színházakban ma is téma.

Jeles költő e korban.

(Kiszenvedett vízkórban.)

(Madách Imre. 1864.)

Megverselte sok-sok éve:

Magyarból lesz oldott kéve –

Melynek oka gaz árulás.

(Elvitte őt szívtágulás.)

(Tompa Mihály. 1868.)

Letette végleg a lantot,

Balladát nem ír alant ott.

„Mért hallgat, mondja, Sire,

Mint megannyi puszta sír?”

(Arany János. 1882.)

Nem mesél már Jókai?

Megvannak jó okai.

Végrendelve kérte ő:

Tetemét ne fedje kő.

(Jókai Mór. 1904.)

Halotti beszéd

In memoriam M. Á.

Láttyátuk feleim… ennyi az élet,

Nem váltható rá se jegy, se bérlet,

Nincs bölcsesség, recept rá,

A sínek végül összeérnek.

Harminc év, negyven vagy kétannyi,

A sorsod ugyanaz: embernek maradni.

Úgy vagyunk itt, mint szemek a láncban:

Élünk egy ismerős, rideg világban.

Vonat jön, fékek csikorognak,

Az élő fejet hajt a holtnak,

Egy mozdulat az ijedt időben –

„Most van a nap a lemenőben...”

A holtak élnek, az élők halnak,

Szűk gondjaink naponként csalnak,

Bakter fütyül, sorompó villog,

Sápadt homlokodon ott a billog:

„Kit anya szült, az mind csalódik végül”,

 Itt hagyja tört vágyait emlékül.

S ha porba dőlnek hiú álmai egyszer,

„Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.”

 Mellékdal:

Állj meg itt e sírnál, vándor,

Ágnes nyugszik itt, a Müller családból,

Kiálts rá az árnyékvilágba is jó nagyot:

„Miért nem vigyáztad azt a kurva vonatot!?”

 

 

A nyolcadik napon

E. Zs.-nek, aki visszaszökött a halálból

 

Illan a sorsunk, mint hollószín
hajadról a gyertyafény,
a sarokban törött bőgő hever,
s egy húrjait vesztett gitár

most sötét van
hallgatunk
szemedbe nézek
némán jajgatunk

A legjobb osztálykirándulásunkra,
emlékszel-e, amikor annyit kiabáltunk,
hogy berekedtél, gyerek voltál még,
kedves, gondtalan, nagyon megszerettelek

most jósolsz a tenyeremből
vitatkozunk
hízelgőn átkarolsz
s rám ömlik mosolyod

Fiatalabb és öregebb vagy nálam,
a haláltól öregedett és bölcsedett,
tanárod voltam, s most te vagy a tanárom,
halálos sebeid életre intenek

 most a szádat nézem
rózsát veszek neked
nem szólok hozzád:
hangosan hallgatok…

Nyolc nap telt élet és halál közt,
míg visszahulltál ide közénk,
most vágyak és tettek kergetnek, 22 évesen,
s azt mondod, jövődet biztosan tudod:
a jövőt, a kiszámítható ismeretlent,
az eldönthető válaszokat, keresztutakat,
magabiztos lettél, felnőtté lettél,
aki tudja, mennyi nyolc nap élet odafönn
s mennyivel több nyolc nap halál idelenn

                                          ***

Csak ülünk egy kávéházban
és éjfél lesz és hajnal lesz a dombokon
s már érzem én is a halálos csattanást
s felébredek hozzád a nyolcadik napon

De csak billegek így tovább kétségek között:
nincs számomra sors, nincs jövő, csak múlt és jelen,
nincs isten, nincs ember, csak magam vagyok
a csillagok alatt, ahol nevedet becézgetem…

Pilisvörösvár, 2002. március 25.